II. Rákóczi Ferenc fejedelem tállyai birtokának terméséből készült borral ajándékozta meg XIV. Lajos francia királyt 1703-ban (Magyar Nagy Lexikon). Ekkor jelenik meg a tokaji a versailles-i udvarban, és a Napkirály a következő szavakkal fejezte ki csodálatát iránta: „A királyok bora, a borok királya.” Így indult a tokaji bor hódító útjára egész Európában és vált Nagy Péter cár, Katalin cárnő, II. Frigyes, Voltaire, Goethe, Schubert és még nagyon sokak kedvelt italává. A borvidék 1737 óta élvez védettséget, amikor egy titkos császári rendelet a világon elsőként zárt borvidékké nyilvánította. 1772-ben megszületik a borvidék dűlőbesorolási rendszere, szintén elsőként a világon. Az elmúlt ezer év alatt kialakult szőlőművelési hagyományok érintetlen, eredeti formában való továbbélése és a borvidék évezrede tartó egysége miatt az UNESCO Világörökség Bizottsága a Tokaj-hegyaljai borvidéket 2002-ben mint kultúrtájat felvette a világörökségi listára. A történelmi borvidék egyik legjelentősebb települése a hajdani pompás mezőváros, Tállya.

 

 

A Tokaj--Kassa--Tarnów közötti kereskedelmi és sószállító út -- a történelmi borút -- mentén, a Szerencs-patak völgyében fekvő település határai már a középkorban kialakultak, területe a határperektől és a legelőbirtoklási viszonyoktól függően 6000-6600 katasztrális hold között ingadozott. Tállya a hegyaljai borkultúra XVI--XVIII. századi virágzásának köszönheti hírnevét. A szőlőművelés hagyományai azonban régebbi időkre tekintenek vissza, hiszen a történelmi források tanúsága szerint a település lakóinak már 1275-ben bortizedet kellett fizetniük a püspöknek. Tállya a XVI. század végén házasság révén Rákóczi Zsigmond tulajdonába került. Ekkor már az övé volt Szerencs is, ahonnan nagy mennyiségű bort szállított Lengyelországba – évente 5-600 hordóval. 1650 körül Lórántffy Zsuzsanna számára építettek a hajdani vár romjaiból gazdasági épületet, a templomokat és magát a várost pedig védőfallal kerítették körül.

Tállya szépen gyarapodott a XVII. század folyamán. A szőlő- és borkultúra virágzása együtt járt a lakosság rendszeres cserélődésével, sajátos népességkeveredéssel, a birtokok gyakori tulajdonosváltásaival, az extraneus (idegen) birtoklás következményeivel. Az „idegenek” között szép számmal birtokoltak szőlőt Tállyán a szomszédos hegyaljai mezővárosok nemesei, a legtöbben azonban a felvidéki városok – Bártfa, Eperjes, Kassa – jómódú polgárai közül kerültek ki. Ebben az időben a település lakossága körében a nemesi és a polgárosodó tudat furcsa keveréke kezdett terjedni. Tállya mezővárosi rangot viselt, a város tanácsa és bírája „parasztságnak” titulálta a település lakosságát, belügyeik intézésében mégis polgári öntudat vezérelte őket. A lakosság társadalmi összetételére és rétegződésére nézve árulkodók az anyakönyvekben található adatok: sorra szerepelnek bennük az olyan kifejezések, mint tekintetes, nagytiszteletű -- amiből a felsőbb társadalmi rétegekhez tartozó családok nagy számára lehet következtetni. A „Magyarországban lévő urak, nemesek” szokásait honosították meg életmódjukban, saját ügyeik intézésében.

 

 

A napjainkra kissé megkopott, de lassan megújuló épületeken máig felismerhető az építészetileg egységes település hajdani jómódja, kultúrájának fénye. Még a paraszti réteg házait is kőből rakták és cseréptető került rájuk. Az épített emlékek mellett történelmi és kulturális hagyatéka is említésre méltó: több neves prédikátor működött is, többek között Károli Gáspár; számos nemesi, főnemesi család kötődött a településhez; az itteni evangélikus templomban keresztelték meg Kossuth Lajost 1802. szeptember 21-én, és a katolikus temetőben nyugszik Lavotta János, a magyar verbunkos zene atyja.

A rendkívül gazdag épített és kulturális örökséggel rendelkező szőlő- és bortermelő település ma már borkulturális skanzen, a Világörökség része, és Európa mértani középpontjaként tartjuk számon. Templomai, kastélyai, kúriái, udvarházai, pincéi hívják és várják az idelátogató turistákat.